Sümegh László iró – újságíró :

LAUDÁCIÓ

Thuróczy Bálint kiállításának megnyitójára

Tisztelt Megjelentek!

Kedves Művészetkedvelő Barátaim!

Nemhogy Sopronban, még Magyarországon is meglehetősen ritka, - s csak a legnagyobbaknak adatik meg, - hogy egy művész az alkotásait 1800 kilométer távolságból hozza egy kiállításra bemutatni.

Önök most ennek a különleges pillanatnak tanúi, hiszen Thuróczy úr egyenesen az Atlanti óceán partjáról jött ide, ebbe a patinás és gyönyörű szállodába azért, hogy fényképművészetéből ízelítőt nyújtson.

Büszkén vallom, hogy a művész úrhoz igen régi ismeretség, sőt barátság fűz, hiszen már középiskolás éveinkben is egyazon Alma Mater padjait koptattuk. A Sors jóvoltából aztán ugyanarra az egyetemre jártunk, sőt a diploma megszerzése után, még néhány évig együtt is dolgozhattunk, egészen Bálint barátomnak negyven évvel ezelőtti Franciaországba távozásáig.

A fényképezés és Thuróczy Bálint!

E kettő szoros szimbiózisára mi sem jellemzőbb, hogy ha társaságban, baráti körben az elmúlt évtizedekben akármikor szóba került Bálint neve, minden esetben egy mosolygós, dinamikus fiatalember képe sejlett emlékeimben fel, nyakában az elmaradhatatlan fényképezőgéppel.

Akkoriban bárhol találkoztunk, kiskocsmai sörözgetéseken, kirándulásokon, pilisi és vértesbeli gombászásokon egy foto-masina mindig lógott a nyakában, és ha talált alkalmas témát, akkor rendületlenül fényképezett.

A fényképművészet persze messze nem festőművészet. Ecsettel ügyesen bánni nem mindenkinek adatik meg, emiatt első pillanatra talán úgy tűnhet, - különösen a digitális fotózás legújabb kori térhódítása óta, - hogy ebben a művészeti ágban mindannyian szakértők vagyunk.

Ha hasonlattal szeretnék élni, a fényképezés sokunk számára olyan, mint a foci, ahhoz is mindenki ért, hisz a pálya széléről könnyű okosságokat mondani. Látjuk, manapság alig van már olyan kirándulás, családi esemény ahol ne lenne egy két fotografáló polgártársunk.

Csak aztán, amikor a kameránkkal exponáltunk, és szembesülünk a kapott eredménnyel, döbbenünk rá, ezt a mesterséget művészi szinten művelni semmivel sem könnyebb, mint más színvonalas művészi alkotást készíteni.

Tudniuk kell, Bálint barátom olyan művész, aki nem a fotózásból él. Nem súlyos dollár-ezrekért dolgozó paparazzó, aki órákig, sőt napokig lesi „áldozatát”, hogy egy intim képet produkálhasson egy bulvár magazinba, nem is szerkesztőségek távirati irodák szigorú főnökeinek dolgozó mester, ő valóban csak a tiszta művészetnek élő fotós. Szerencsére megteheti! Ha hasonlatot kéne más művészeti ágból hirtelen mondanom, Csontváry Kosztka Tivadart említeném, akit élete során sohasem a megélhetés kényszere hajtott, hiszen apjától örökölt patikájának jövedelméből szerényen, de mindig megélt.

Magyar vagyok, vallja Bálint barátom, annak születtem, de hosszú utat jártam be addig, amíg Párizson, a művészetek Mekkáján át, a távoli breton földre jutottam. A valaha szegény és elszigetelt vidék Franciaország egyetlen kelta vidéke lett most már évek óta Thuróczy Bálint új otthona.

Ezen az évszázadokon át, viharvert földön élő emberek kemények, törekvőek, mégis álmodozók és lírai alkatúak. Itt még ma is sokan másképpen beszélnek, másképpen táncolnak, másképpen sütnek-főznek, azaz másképpen élnek. Nem véletlenül mondják a franciák: „itt van a világnak vége”, hiszen valóban, ha megállunk az óceán partján, „egybeforr a víz az éggel”.

Bretagne éghajlata tipikusan atlanti, enyhe és nedves, a napsütést sűrűn váltják fel hatalmas viharok. Az éghajlat azonban segít magyarázatot találni az itt élő emberek temperamentumára, szenvedélyességére, keménységére.

Thuróczy fényképezőgépének keresőjében többnyire ezek a breton emberek állnak. „Ritkán készitek tájképet, egész életemben sokkal szívesebben fényképeztem az embert”, vallja egy interjújában a művész. Ezt a művészi hitvallását, ars photografiáját, mutatják itt kiállított képei is.

Vérbeli portréfényképész. Ezt a makacs, keményfejű, földjéhez, szokásához, kultúrájához, hitéhez ragaszkodó embertípust, fényképezi szívesen, s rajtuk, portréikon keresztül kísérli meg elhozni ide Sopronba a bretoni világot.

Tudom, egy kiállításon a szavak devalválódnak, a szép, a gyönyörű, a nagyszerű jelző nem fejezi ki azt, amit az ember érez, amikor ezeket a képeket nézi, amikor idegeiben érzi a színek rezgését és a lelkébe vetődik egy remek fotó összhangja. Külön adomány, külön érzék kell hozzá, hogy a portrét készítő fotográfus megérezze azt, amikor az alany már hajlandó együttműködni, s annyira közel engedi magához a kép készítőjét, hogy már érdemes exponálni. Ez a „közelség” az, - és itt nem a térbeli közelségre gondolok, - ami a portré készítésénél döntő fontosságú. Ez természetesen nem minden esetben sikerül, hiszen idő kell hozzá, hogy létre jöjjön egy bizonyos mértékű lelki dialógus a fotográfus és a fényképezett személy között. Ennek a lelki dialógusnak a meglétét érzem ki minduntalan Bálint képeiből.

Számára a fotográfia szerelem, önkifejezés és életforma.

Ha színházból, moziból kijövünk, és ha valódi művészi alkotásban volt részünk minden esetben gondolatokat ébreszt bennünk a cselekmény. Ilyen a művészi fotográfia is.

Minden alkotás, ami megmarad, ami maradandó, abban nemcsak a jelen pillanat, hanem a jövő is benne kell, hogy legyen, s ha a kép nem visz tovább, akkor be kell látnunk, munkánk nem nagyon sikerült. A művészi portré tehát jóval több, mint mestermunka. A mesterségbeli tudás, (világítás, modellkontaktus, kompozíció) itt alapkövetelmény, a jó kép fő erénye azonban az intuíció.

Álljunk meg egy kis időre a művésznek egyik képe, például a fekete fehér „bombardos breton” képe előtt. Talán azért is kedves képem ez, mert négy évtizeddel ezelőtt egy igen hasonló kép jelent meg Bálinttól, a Muzsika című folyóiratban, a nagy amerikai trombitásról Dizzy Gillespieről.  A fénykép, mint maga a szó is mutatja, a fényt formálja képpé. A fény metsz ki valamit a térből. Persze, kizárólag ettől a hatástól még nem lenne olyan izgalmas a kép, izgalmassá az a látvány teszi, amit a fényképezőgép vág ki a fény és a sötétség játékából. A bombardos képe hihetetlenül szuggesztív, és ráadásul valahol még egy romantikus vibrato is sejtelmesen áttöri.

Bálint több portréképe a szabadban készült úgynevezett zsánerkép. A breton ünnepnapok egy-egy jellemző pillanatát tölti meg élettel a tevékeny ember. Ezek az eredeti környezetben való, átütő kisugárzással ábrázolt életképek szintén a művész erősségei. A múlt század egyik híres fotográfusának véleményét szeretném idézni: „Az életkép a legnehezebb fényképezői műfaj. Jó életképet csak az tud készíteni, aki a fényképezés technikai részével teljesen tisztában van…..”

A mai zsánerfotográfia nem osztja a rendezés ürügyén túlságosan „szépre”, szabályosra beállított, esetleg modoros életképeket, s kiállító művésznek ezt a koncepcióját örömmel olvashatjuk a kiállítási meghívón:

” Kerüli a sokkoló és öncélúan szép képeket, ugyanúgy, mint a divatos áramlatokat.” Igen, Bálint képei minden beállítástól, modorosságtól mentesek!

Zsánerképein a szereplők legtöbbször breton népviseletben mutatkoznak. Tudatosan nem beöltözöttet mondtam, hiszen ezek az emberek ünnepeiken ma is büszkén viselik tradicionális népviseletüket, büszkék identitásukra.

De minden fényképészben ott bujkál az ördög, hogy a fotográfia olyan területeire is elkalandozzon, ahol ritkábban szokott járni. Emiatt is hozott nekünk ízelítőül a művész két képet, bizonyítandó, hogy otthonosan mozog ezeken a fotográfiai „kiruccanásain” is.

Végezetül mit mondanak nekünk, Európa közepén élőknek ezek a fényképek? Legfőképpen azt, hogy a francia Riviérától messzemenően eltérő, zordabb klíma ellenére az ott élő népek mennyire harmonikusan és boldogan élnek. Nem véletlenül nyilvánította az amerikai Time magazin 2004-ben Európa legélhetőbb városának Verne Gyula szülővárosát Nantes-t. Ez az élhetőség, a kiegyensúlyozottság sugárzik Thuróczy Bálint képeiből is.

Kedves Barátom!

Köszönjük, hogy elhoztad hozzánk képeidet, hogy művészeteden keresztül bepillantást nyerhettünk jelenlegi otthonod képi világába. Kívánok az elkövetkező évekre sok jó témát, számtalan művészi alkotást, sikeres kiállításokat, Önöknek pedig kedves megjelentek jó szórakozást, élvezettel nézzék és fogadják be olyan szeretettel a falakon látható alkotásokat, amilyen szeretettel azt a művész nekünk hozta.

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket.

Pannonia Galéria - Sopron, 2012 február 5.