Búcsú Thuróczy Zoltántól

S. Hegyi Béla

Szobrászművész

 

Thuróczy Zoltánnal Budafokon, a Mészáros László képzőművészkör Tóth József utcai műtermében, 1977-ben ismerkedtem meg, ő volt a rajztanár.

A szűkszavúsága, visszafogottsága, távolságtartó, de mély figyelme megragadott. A tanítási módszere szintén. Ami szinte szavak nélküli demonstrációs korrigálást jelentett. Úgy mondanám, megmutatta a látás-rajzolás-látás technikáját. Ez a második látás nem ugyanaz, mint az első. Kicsit édesapám gyakorlatát idézte, aki műhelyében kiskoromtól kezdve megengedte, hogy ott legyek. Nem magyarázott semmit, de elleshettem a tudományát. Minden szerszámot kipróbálhattam, dolgozhattam, de semmi didaktika. Nagyon ritkán dícsért, ha egyáltalán. Inkább a hibáimra mutatott rá. Akárcsak Zoli.

Lehet, hogy ez vonzott irányába, anélkül, hogy akkor észrevettem volna, vagy gondoltam volna apámra.

De megtanította azt is, hogy az előttünk lévő látvány visszaadása nem elég. A KÉP fogalmát emlegette sokszor, de annak mibenlétét nem magyarázta. De azt világossá tette, hogy bármilyen pontosan, pláne szépen megrajzolt grafika, vagy festmény még nem biztos, hogy KÉP.

Évekig jártam a Mészáros körbe hetente négy alkalommal. Magánéletről soha, semmit nem beszéltünk. Még felszínesen sem.

Minden évben szeptember első két hetét rendszerint a Mészáros kör művésztelepén, Balatonakaliban töltöttük. Talán 79-ben lehetett, egy különösen meleg napon korrigálta a festőket, akik az ófalu hangulatát, romos házait, próbálták vászonra vinni. Bizonnyára belefeledkezett a munkába, mert - amit sosem láttunk tőle -, levetette a pólóját is. Mellette álltam és földbe gyökerezett a lábam. A fölső testén hatalmas vágások, sérülések nyomai voltak.

Csak másnap kérdeztem meg, hogy milyen baleset érte korábban. 56 után, börtön. Mondta.

Nem mertem tovább kérdezni. Viszont közelebb kerültem hozzá. Azt hiszem.

Később élményszerűen is át kellett élnem szenvedéseinek utóhangjait. 1992-ben Sárospatakon, ahol kiállítást rendezhetett, meghívott, hogy szobraimmal vegyek részt. Nagyon boldog voltam, hiszen korábban csak a kör keretei között volt lehetőségem. A rendezés alatt szállásunk a várban volt, egy szobában aludtunk. Talán ő aludt, de én nem tudtam a szinte folyamatos jajgatásszerű hangok miatt. 36 évvel 56 után! Nehezen pihentem ki ezt az éjszakát.

De voltak szép élményeink is.

Egyszer a körben. szünet alatt versekről volt szó és kérdeztem tőle, van-e kedvenc verse. Rögtön elkezdte mondani Willon Haláltánc-balladáját. Azt hiszem az egész verset végigmondta. Nem szavalt, hanem úgy mondta, mint a diák, akinek kötelezően fel volt adva és most számonkérik, tudja-e:

Ott ült a Császár. Dús hajában

hét csillag volt a diadém.

Rabszolganépek térden állva

imádták, barna köldökén

a Göncöl forgott, válla balján

lámpásnak állt a holdkorong:

de a bohóc sírt trónja alján:

"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond,

nincs szív, mit kardom át ne járna,

enyém a föld!" ... S hogy este lett,

egy csontváz tántorgott eléje

s elfújta, mint a porszemet.

- Kényúrként éltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

De a festészetéről is essen szó!

Néhány hónapon keresztül délelőttönként is találkoztunk. Ő a kör műtermében festette saját képeit, én meg egy pályázatra készültem ugyanott. Így láthattam azt is mit csinál a saját műveivel.

Megint csak meglepett.

Állt a fehér tábla előtt, kezében vastag ecset, palettára nyomott festékek. Nézte hosszan a semmit. Aztán az ecsettel színeket vett a palettáról, keverte egymással, számomra érthetetlen sorrendben, laza mozdulatokkal elkezdte rakni föl a táblára, foltokban, széles vonalakban, az egész felületen egyszerre. Belelendült, -feledkezett, jó darabig ezt csinálta. Bár egyre többször állt meg a keze és erősen látszott, hogy ellenőrzi, amit fölkent. Rendszerint fák lettek a képen, de volt, hogy nem fák. Azt azonnal fölismertem, hogy rögtönöz, improvizál.

De mi a téma?

És tényleg, mint egy indiai szitárjátékos, vagy jazz-zenész, hangolja a hangszerét, és észrevétlenül megy át a műbe, amiről előtte csak sejtései voltak. Az első mozdulatokkal vágott rést a semmi falán(az üres vásznon), átment ezen a résen és most utat keres valami - belső? világ felé. Ezt szemlélgeti és próbálja közvetíteni kifelé, láthatóvá tenni, hogy más is észrevegye.

A téma az, amit talál.

Amit talál, az a KÉP, amely összeáll a végén. Ha nem áll össze, akkor NEMKÉP.

Ez hát az igazi tanulság, amelyet egy Mester adhat a tanítványának, amely hozzám csak később érkezett el. Ahogyan Molnár Sándor jegyzi meg valahol:

A tanítás végső titkát a mester nem szóval közli, mert az nem gondolat.

Ekkor már pontosabban tudtam, mi értelme van a tanulmányoknak. Amikor már értettem, hogy miért is akarok megtanulni rajzolni. Vagyis, inkább látni. Hogy van a külső világ látványa és van egy belső világ is, ami egyáltalán nem független a külsőtől, mégis más és több, amit szintén látni kell, bejárni, vagy legalábbis érezni, miközben szemléli, vagy megrajzolja az ember. És van részlet és van lényeg. És mindegyik fontos.

De a KÉP a legfontosabb.

Ami létrejön. Esetleg. A rengeteg NEMKÉP után.

2006-ban meghívásos pályázaton vettem részt, amely 1956-os emlékmű tervezéséről szólt. Természetesen felkerestem őt. És persze nem ötleteket adott, hanem a maga módján, szűkszavú megjegyzéseket a különböző felvetéseimre. Többször is ellátogatott hozzám, amikor csak hívtam és a végeredményt nem is dícsérte. Csak egy-egy bíztató mosollyal nyugtázta, jóváhagyta. Noha pályázatom nem nyert, de a segítsége nélkül csak közhelyes ötletek jutottak volna eszembe.

Zoli, nekem tanárom voltál 8 éven keresztül, majd a művészethez való hozzáállás/alázat egyik példája. Aki méltósággal tudta elviselni a mellőzöttséget a szocializmus kemény és puha diktatúrája, valamint a rendszerváltás utáni rabló-kapitalizmus időszaka alatt is.

Mindig eszembe jutsz, amikor ceruzát veszek a kezembe.

Meg akkor is, amikor méltatlanul félretolnak és akkor is ha hamisan dícsérnek.

Búcsúzóul kedvenc versedből idézem:

- A Titkot űztük mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

végül

- A földbe térünk mindahányan,

s az évek szállnak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

ISTEN VELED, ZOLI!

 

Budafok, 2019. Január 27.

S. Hegyi Béla

Szobrászművész

 

 

Version imprimable Version imprimable | Plan du site Recommander ce site Recommander ce site
© Bàlint Thuróczy - 2014 Tous droits réservés